Október hetedikén Nagykörű Nagy Befőzést tart. Másnap pedig az Aba-Novák Agóra várja Dunsztra mindazokat, akik tudják/sejtik, érteni szeretnék, hogy mit takar a slow food kifejezés. Vagy csak kíváncsiak a kamrafeltöltés fortélyaira.
Két hét múlva- is- érdemes Nagykörűbe utazni, október nyolcadikán pedig kimenni a szolnoki Hild térre. A Nagy Befőzés és a Dunszt azonban jóval több, mint össznépi látványbespájzolás. Mindkét, egymásra ráerősítő rendezvény a slow food-ot népszerűsíti a megyében.
Október hetedikéig jelentkező sorozatunk elején azonban próbáljuk meg tisztázni, hogy mit is jelent az angol kifejezés. A válasz egyáltalán nem könnyű. Hiszen már az eredeti meghatározás- slow food= lassú étkezés- sem feltétlenül pontos.
A Slow Food első megközelítésben egy mozgalom az ízekhez való jogunkért. De lefedi a vidékfejlesztés valamennyi alapját: a helyi termelők, közösségek megmaradása, a biológiai sokszínűség, a fenntartható és vegyszermentes mezőgazdaság, a helyi értékek és közösségek támogatása, igényes íz-érzékelés, étkezési kultúra, a kistelepülések megtartó ereje, jobb híján hagyományosnak nevezett kézműves mesterségek életben tartása- mindezekre ráragasztható a slow food matricája. Elnevezésével a gyorsétkezdei „fast food” étkezési stílus reciprokára, a „lassú” táplálkozás fontosságát népszerűsíti.
Fontos már elöljáróban megjegyezni, hogy megkülönböztetjük a slow food- életérzést és ennek a „filozófiának” kereteket adó nemzetközi mozgalmat.
Még a nyolcvanas évek elején Róma egyik legszebb közösségi terénél, a Spanyol Lépcsőnél gyorsétterem nyílt. A helyiek nem várt reakcióját váltotta ki az olasz főváros sokadik „fast food” étterme. A hagyományos ízekhez való jog mentén gasztro-kulturális forradalom söpört végig Olaszországon. A helyhez kötődő termények, termékek, élelmiszerek, ételek, étkezési hagyományok támogatására alakult civil szerveződés 1989-ben, Párizsban jött létre, megalakult a Slow Food Mozgalom. Így szól a több helyről megerősített, legalább annyi helyről megcáfolt legenda. Három-négy évtizeddel ezelőtt komoly borpancsolás folyt Olaszországban. Ám a nagy biznisznek az a felismerés vetett véget, hogy fogyasztót egyszer be lehet csapni- ezzel komoly pénzt lehet leakasztani. Viszont az átvert vásárló- ha felismeri, hogy átejtették- többet nem vesz a machinált portékából, az biztos. Vagyis megszakad az üzletmenet.
Az olasz borászok felismerték, hogy a sűrű fillér jobb, mint a ritka forint. Komoly lépésre szánták el magukat: elkezdtek használni különböző jelzéseket, amelyekkel egyrészt garantálták a minőséget, de azonosították is a maguk termékét a minőséggel. Ezzel viszont nem találták fel a meleg vizet.
Franciaországban 1900(!) óta használnak különféle földrajzi árujelzőket- ezek közül a legismertebb a Label Rouge. A harmincas évek óta már eredetvédelemre vonatkozó törvényi szabályozásuk is van. A francia borászok kezdeményezésében rejlő lehetőségeket egyre több gazda ismerte fel. Elsősorban az intenzív mezőgazdasági termelésre kevésbé alkalmas területeken 112 500 gazdaság használhatja a manapság négyféle megjelölés valamelyikét.. Ezek a termelők a francia élelmiszeripar 22 %-át fedik le, tizennégy millió hektáron termelnek, bevételük az átlagos élelmiszeripari termékekhez képest kétszer akkora. A hatvanas években a francia mezőgazdaság rosszabb helyzetben volt, mint most a magyar, a földrajzi árujelzések is hozzájárultak ahhoz, hogy napjainkban Franciaország az Európai Unió legnagyobb élelmiszer- exportőre lett. A „védjegyes” gazdaságok éves forgalma megközelíti a huszonkét milliárd eurót. Két külső hatóság folyamatosan ellenőrzi a termékek minőségét, egy- egy térségi termelői csoport- a franciák szindikátusnak nevezik- rendkívül ügyel arra, hogy fenntartsa az állandó magas minőséget. Ugyanis egy esetleges hamisítási botrány nem csak az adott gazdát, de a termelői közösséget is lenullázza.
Folytatjuk…
A következő részben a Slow Food Mozgalom megalakulásáról olvashatnak.
Köszönöm figyelmüket:
Gutai István