Egy hét múlva Nagykörűben „nagybefőzünk”!

1988-ban ismertem meg Barát Attilát. Akkor még nem sejtettem…” kezdeném, ha Pelikán Józsefként állnék a népbíróság előtt.

De tagadhatatlan, hogy akkor nem gondoltam, hogy majd’ húsz évvel később a bátyját is lesz szerencsém megismerni. Nagykörűről már korábban is hallottam, de a helyieket megismernem csak később sikerült. Nagyon megtetszett, amit csinálnak, az pedig kifejezetten tiszteletet keltett bennem, ahogy csinálják. Gyakran széllel szemben, de éppen ezért értékesebb minden egyes hagymájuk, savanyúságuk, sajtjuk. Lehetne idebiggyeszteni olyan frázisokat, hogy hagyományápolás, meg ősi mesterségek… Kizártnak tartom, hogy Ócsai Andris, Barát Józsi, Nagy Szabolcs, Galsi Zoli, vagy a mindig mosolygó Majzik Anikó azzal kezdené a napját, hogy megerősíti magában: most hagyományt ápolok. Részben azért, mert ahogy nálam jóval okosabb emberektől (Sebő Ferenctől például) hallottam: „a hagyományt nem kell ápolni, mert nem beteg. A hagyományt nem kell őrizni, mert nem rab. A hagyományt meg kell élni.” A nekem oly kedves kistermelők nagyon magas színvonalon teszik azt, amihez értenek. Másrészt ezt nem hagyománynak, hanem a mindennap megélésének érzik. Szeretek hinni abban, hogy mindannyian a lassú vízhez hasonlóan mossák a partot és nemsokára megváltoznak a fogyasztási szokásaink annyira, hogy méltóképpen el is ismerik a teljesítményüket. Hogy az Általuk előállított termékek nem skanzenbe való szuvenírek. Hanem igen komoly alternatívái a nagyipari élelmiszergyártásnak.

Je suis Nagykörű

slow food