A lappangó, csörgedező hírek szerint idén is magát a fantasztikumot kínálja a Nagy Befőzés. Október nyolcadikán pedig a szolnoki Hild téren lehet dunsztolni.
Legutóbbi írásomban azzal búcsúztam, hogy a mostani jelentkezés nem lesz igazán vidám. Nem feltétlenül miattam. Hanem úgy mindannyiunk miatt. Mert hogy a körülöttünk lévő világ olyan lett, amilyen, abban bizony nekünk is megvan a felelősségünk. Egyénenként, kisebb és nagyobb közösségekként is.
A legtöbb ember életéből a modern életforma kiszorítja az élelemtermelést, az élelmiszer előállítást. Nekünk itt az Alföldön talán ez még hihetetlen, de a világvárosok lakói többségének esélye sincs, hogy életében lásson egy almafát. Azt sem sejtik, hogy az bokorban vagy fán terem. Ilyen körülmények között az élelmezési óriáscégek befolyása alá kerül, amelyek elsőrendű érdeke a profittermelés. Ennek az érdeknek alárendelődik a beltartalomtól kezdve a környezet állapotától sok minden. Ilyen körülmények között bizonyos fajtáknak, életformáknak esélye sincs. Eltűnnek ízek, megszűnik a sokféleség. Nagykörűben Petrovay gróf faiskolájában még 526 féle alma volt, ma egy nagyáruházban piros alma és zöld alma van. Esetleg még sárga. Az ipari élelmiszertermelésben tönkremennek a talajok, elnéptelenedik a vidék, elveszik egy tudás. Ez az egész fenntarthatatlan! Ezekre a nyomasztó kérdésekre próbál választ adni a Slow Food mozgalom.
Nem rémdrámát akarok lefesteni, de egy nemrégiben készített ENSZ-jelentés nagyon komoly következtetésre jutott: az emberiség lélekszáma száz év alatt a négyszeresére nőtt. Erre mondják azt az élelmiszertermelő világcégek, hogy ekkora népességet etetni kell. Hétmilliárd ember teszi fel magának naponta háromszor azt a kérdést, hogy mit egyek? Ugyanakkor ennyi idő alatt az élelmiszertermelés a húszszorosára nőtt. Vagyis sokat eszünk fölöslegesen. Azért, mert kevesebb a ma fogyasztott élelmiszerben a tápérték és azért, mert erre vettek rá minket az élelmiszergyártók. Ettől olyan rémséges az egész. Tavaly a Föld lakosságának élelmiszer-fogyasztása 1,3 milliárd tonna volt. Ennek jelentős hányada szemétbe kerül. Egyszerre van jelen az éhezés és a túltermelés. Egymilliárd ember éhezik, további egymilliárd pedig alultáplált. Az igazán megdöbbentő, hogy az alultáplált emberek majdnem hetven százaléka kistermelő. Ez hogy fordulhat elő? A világ tíz legbefolyásosabb vállalatának fele kötődik a mezőgazdasághoz, az élelmiszeriparhoz. Ezek a cégek már a hetvenes-nyolcvanas években arra szoktatták rá a gazdákat, hogy ne önellátásra termeljenek, hanem eladásra. Viszont a felvásárlási árak jelentősen visszaestek. Az ipari élelmiszertermelés miatt drámaian zuhant a termények beltartalmi értéke. Kínában, Kaliforniában hatalmas ültetvények vannak, amelyeken semmiféle ökoszisztéma nem működik. Géppel, kézzel porozzák a gyümölcsösöket. Egyik oldalon ott az éhínség, a másikon pedig a túltermelés. A metropoliszokban pedig a minőségi éhezés. Ez azt jelenti, hogy a nagyvárosban élő ember eszik ugyan, de silány minőségű élelmiszert, amiből nagyon sok kell, hiszen a beltartalmi értéke alacsony. Viszont éppen a nagymennyiségű bevitel miatt elhízik. Érdekes, tanulságos, akár megdöbbentő, vagy reményt keltő is lehet, hogy ugyanez az ENSZ-jelentés megfogalmazza azt is, hogy a hagyományos mezőgazdasági módszerekkel is megtermelhető a világ népességét ellátó élelmiszermennyiség. Ráadásul jobb minőségben, mint ahogy azt az ipari termelés biztosítja-nyilatkozta éppen egy éve a megyei napilapnak Barát József nagykörűi kistermelő.
Az ipari élelmiszer-termelés már olyan agyszüleményeket is eredményezett, amelyek tényleg hajmeresztőek. A pulyka egyik legkeresettebb testrésze a mell. Ezt tudván a „pulykamellgyárak” olyan egyedeket fejlesztettek ki, amelyek már párosodni sem tudnak egymással: a kakas egyszerűen nem fér hozzá- a mesterségesen felpumpált mell miatt- a párjához. Mint ahogy olyan megállapítás is létezik, miszerint a csirketelepeken annyi szteroidot nyomnak a naposcsibékbe a minél gyorsabb növekedés, gyarapodás érdekében, hogy az állatok amúgy is belepusztulnának a felhalmozódó vegyi anyagokba, ha nem vágnák le őket.
Folytatjuk…
Két nap múlva arról olvashatnak, hogy furcsa, de attól még nagyon is igaz: Nagykörűben már/még akkor is a slow food filozófiájának megfelelő termelés folyt, amikor ez a kifejezés még Olaszországban sem volt ismert. Valószínűleg még nem is létezett. Sem az egységes Olaszország, sem a slow food kifejezés.
Köszönöm figyelmüket.
Gutai István